Sokszor hallottuk azt a megfogalmazást, hogy fogyasztói társadalomban élünk. De mióta beszélhetünk erről a helyzetről és mit is jelent? Az 1920-as években érte el az ipari termelés azt a csúcsot, amikor a termelés meghaladta az igényeket. Két választás előtt állt a világ. Visszafogja a termelést a munkaidő csökkentésével vagy növeli azt. Az országok, a gazdaság vezetői az utóbbit választották. Óriási mennyiségben lökték piacra az új termékeket, miközben különféle marketing eszközökkel segítették elő a fogyasztás növekedését. A termékekhez való szabad hozzáférést a demokrácia szinonímájaként megfogalmazva lecsillapították a munkásosztály nyugtalanságát. A megnövekedett munkaidő és termelékenység, a technológia fejlődése olcsóbbá tette az árukat, megkönnyítve azok megvásárlását. A reklámokat használták fel arra, hogy olyan termékeket is megvásároljunk, amikre semmi szükségünk, csak státusszimbólumok. S az emberek dolgozóvá és fogyasztóvá váltak a munka és a költés világában. Gyakorlatilag eladtuk a lelkünket az ördögnek. Ahelyett, hogy a szabadidő növelésével javítottuk volna életminőségünket, a fogyasztást és a munkát tettük meg istenünké. A Föld ásványi és energiaforrásai azonban végesek, ennek a társadalomnak előbb-utóbb vége lesz, és a kényszerűség fogja kikényszeríteni azt a döntést, amit nekük kellett volna évtizedekkel ezelőtt, csökkenteni a termelést a fogyasztás visszafogásával.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy nagyon gyenge szellemi teljesítménnyel rendelkező emberek vannak az mszp-ben. Hiszen hagyták magukat az orruknál fogva vezetni a Gyurcsány-Kiss-Lendvai hármasfogat által. Amelyhez csatlakozott Veres is, csak hogy szinten tartsa a színvonalat. Nem lehet megérteni, hogy ebből a helyzetből csak az előrehozott választás lehet a megoldás? Minket teljesen hidegen hagy, hogy Kiss és Veres miniszter szeretne maradni. Persze most jön Veres is azzal, hogy ő eddig is tudta, mit kellene csinálni, csak megalkudott a realitásokkal és jó politikusként végrehajtotta a párton belüli többség akaratát. Mi naívak meg azt hittük, a pénzügyminiszternek az országért kellene dolgozni, nem a szocialista pártért. S ha csak egyszerű végrehajtónak gondolta magát, akkor miért nem egy kisvállalatnál könyvelő? Ott kell csak egyszerűen végrehajtani az utasításokat és lekönyvelni a számlákat. Egy minisztertől kicsit többet várnánk. Mondjuk azt, hogy ha tudja, mit kell csinálni, azt végre is hajtsa. De Veres is csak most okos, amikor félti a székét, az audit. Most mondja csak, hogy ő tudja, mik a szükséges intézkedések és azokat végre is tudja hajtani. Nincs az országban egy teremtett lélek, aki hinne neki. Csak rá kell nézni, s le tudjuk vonni a következtetéseket szellemi kapacitását illetően. S akkor most még csak egy emberről beszéltünk, de az igazi mélység Lendvai 'botox' Ildikó. A remény egyre nagyobb, hogy megszabadulunk tőlük, de olyanok mint a paraziták. Belénk mélyesztették a fogukat, s minden vért ki akarnak szívni belőlünk. .jpg)
Túl sokat költünk és fogyasztunk? Vagy túl keveset? Ez a két alapvetően különböző vélemény harcol ma egymással a világban. A két nézet képviselői egymással vitatkoznak és alapvetően egymással ellenkező megoldásokat kínálnak és alkalmaznak a válság leküzdésére, ill. enyhítésére. De mindenki Amerikára figyel, ők mit tesznek, s az ő megoldásaikat próbálják másolni. A hivatalos álláspont, hogy a válság előtti termelést és fogyasztást kell visszaállítani, s az ehhez szükséges forrásokat biztosítják az országok a bankrendszerbe szivattyúzott pénzekkel. Ezzel az a szándékuk, hogy növeljék a gazdaság kibocsátását, és munkahelyeket termtsenek. Így arra ösztönöznek bennünket, hogy többet fogyasszunk. Vagyis folytatódik az a folyamat, amely ehhez a válsághoz vezetett. Így egy átmeneti konjunktúra után újabb recesszió fog bekövetkezni. S ez a le-fel mozgás fog folytatódni addig, amíg a világ rá nem jön, hogy túl sokat fogyasztunk, s a termelést és a népességet ennek megfelelően kell beállítani. Ezt elsőnek az USA-ban kell felismerni, hiszen ők a legnagyobb termelők és fogyasztók. A politikai és gazdasági rendszer azonban ott sem alkalmas ennek megoldására. Mindig csak az éppen felmerülő válságokra válaszolnak, s ezzel éppen a jövőt veszélyeztetik. Ha leáll a hitelezés, akkor pénzt öntenek a bankokba, ha csökken az autógyártás, akkor támogatásokkal több gépjármű gyártására ösztönzik őket, ha növekszik a munkanélküliség, akkor munkahelyeket teremtenek, s ezzel növelik a gazdaságot és a fogyasztást. De meddig lehet növekedni?
Ez az ország egy dologban hasonlít az ókori Rómához. Cirkusz és kenyér kell a népnek. Ha kenyérből éppen kevesebb van, akkor cirkuszból kapunk többet. Mindig elénk vetnek különböző ügyeket, álbotrányokat, tematizálják a közbeszédet, és ezzel elterelik figyelmünket az igazi problémákról. Egyik héten csak a cigányokról vitázunk, utána Bokros és Dávid Ibolya töltik ki a híreket, majd Gyurcsánnyal vagy Orbánnal foglalkozunk, most meg találgathatjuk, ki lesz a miniszterelnök. Miközben a baj ennél sokkal nagyobb. A rendszer alapjaiban rohadt. Magyarországon semmi sem működik. Most azt mondják, csak a válsággal kell foglalkozni, annak hatásait csökkenteni. Ezért azt mondják nekünk, ide egy gazdasági szakember kell, aki rendbe teszi az ország pénzügyeit. Mondjuk erre sem lenne ideje 1 év alatt. De nem elég a rendszer egy elemét rendbe tenni. Az országot kellene újjáépíteni az alapoktól. Hiszen valamit nagyon elrontottak és elrontottunk, ha ennyire rossz minden. Mert nem működik a kormány, a bankrendszer, az igazságszolgáltatás, a tömegközlekedés, az ipar, a mezőgazdaság, a támogatási és szociális rendszer, az oktatás, a főváros, az önkormányzatok, a pártrendszer, a parlament, a köztársasági elnök, az egészségügy, az adórendszer, a nyugdíjbiztosítás. Aki pozícióba kerül, csak a saját érdekét nézi, tartja a markát vagy elsikkasztja a közpénzt. Legyen az erőmű vezérigazgató, BKV vezér, polgármester, képviselő vagy pénzügyminiszter. S ezt a cirkuszt egy év alatt működő állammá átalakítani nem lehet, még akkor sem, ha a kormányfő megkapja a támogatást. De tudjuk, hogy a Parlamentben is mindenkinek az az érdeke, hogy ő még egy évig a helyén maradhasson, s a zsebe teljen még egy kicsit. Ennek rendelik alá támogatásukat, vagy szavaznak bármi ellen. Csak az segíthetne rajtunk, ha azonnal új választásokat tartanának és egy új kormány biztos parlamenti többséggel a háta mögött kezdene teljes átalakításba. Persze garancia nincs arra, hogy jobb lesz. Az is lehet, hogy tovább száguldanánk a szakadékba. De a jelenlegi semmittevéssel biztos az utunk oda. Legalább az esélyét meg kellene adni a változásnak. Ha egyáltalán találunk olyat, aki valóban tenni akar. S nem csak öncélúan a hatalmat akarja.
Az amerikai gazdaság magához térését üdvözölhetjük, azonban ez felvet egy újabb problémát. Az USA olajfogyasztása 2 millió barrellel csökkent, a világ teljes olajfelhasználása azonban csak 1 millióval. Ez azért fordulhatott elő, mert Kína kihasználta az alacsony árat és felhasználását közel 1 millió barrellel növelte. Ez érzékelhetően annak a jele, hogy Kína megpróbálja túlnőni az USA gazdaságát. Ha ez a tendencia folytatódik, és az USA gazdasága visszaemelkedik a 2008-as szintre, akkor a világ olajfogyasztása meghaladhatja a tavalyi év közepén tapasztalható szintet. Jelenleg az országok és a termelők magas készlettel rendelkeznek, amelyek pár hónapig ellensúlyozhatják a fogyasztás növekedését. De hosszab távon ez már nem lehetséges. Az olajvállalatok az alacsony árra reagálva lassították vagy le is állítottak kutatási és fejlesztési projektjeiket. Ez azt eredményezheti, hogy az olajkitermelés növelése valószínüleg nem tudja majd követni a kereslet emelkedését a következő 2-3 évben. Ennek tükrében a következőket jelezhetjük előre:
Grisham az első 270-300 oldalban felépíti a cselekményt és a karaktereket. Mondhatjuk úgy, hogy mesterien, bár hasonló elemeket használ, mint előző könyveiben. Ezek közül is legjobban "A cég" című könyvéhez hasonlíthatjuk. Ez már nem is csak hasonlóság, hanem teljes egyezés. A fő karakter ugyanúgy frissen végzett jogász, aki egy jónevű, ügyvédeket foglalkoztató cégnél kezdi hivatását. Egy bizonyos csapdahelyzetbe kerül, s ebből keresi és látszólag találja meg a kiutat. A különbség mégis abban van, hogy "A cég"-ben van befejezése a könynek, a rosszak elnyerik méltó jutalmukat, a főhős pedig egy új életet kezdhet. Ez egy bizonyos katarzisélménnyel ajándékoz meg bennünket, s az utolsó betűig izgalmassá és letehetetlenné teszik a regényt. Ezt a "The Associate"-ben hiába keressük. Az utolsó fejezetben lelassul a cselekmény és hirtelen, magyarázat nélkül befejeződik. Amit nem értünk, hiszen nem ezt vártuk Grisham-től. S azért is érthetetlen, hiszen csak egy pár oldalt kellett volna még írnia, s izgalmas lezárásra is lett volna pár ötletünk. De így csonkán ez a könyv egyszerűen nem kiadásra méltó. Hogy mégis megjelenhetett és bestseller lett, arról a szerző előzetesen írt művei tehetnek. Elhittük, hogy egy jó író kezei alól csak mesterművek kerülhetnek ki. Ebben az esetben tévedtünk.
Sok-sok ilyen okosságot mondott tizenöt percen keresztül, de semmi konkrétumot nem hallottam. Vagyis azt mégis, hogy az utóbbi két hétben egy gyengén emelkedő tendencia figyelhető meg az olajárban. Azaz egy szakértőnek nincs más dolga, mint bemagolni pár egyértelmű összefüggést, és ezt ismételgetni naponta honlapon, rádióban, tévében. Persze még hozzátehetnek olyan mondatokat is, hogy ha az OPEC csökkenti a kvótát, akkor emelkedhet az olajár, de ha változatlanul hagyják, akkor valószínüleg stagnál vagy csökken. Vagyis biztosra megy az előrejelzésben, rajta aztán nem kérhet utólag számon senki semmit. A következő taktikájuk pedig az, hogy amikor az ár éppen lent van, akkor a következő időszakra alacsony olajárat, ha pedig éppen emelkedőben van, akkor egy magasabb értéket prognosztizálnak. Ha meg éppen nem ez a forgatókönyv következik be, akkor mindig találnak valami előre nem látható okot, ami befolyásolta az árat. 
Elindulunk a Nemzeti Múzeum felé, már furcsa figurák jönnek velünk szemben kezükben Árpád sávos lobogóval. Bekanyarodunk az Astoriánál, sodródunk a tömeggel a Március 15. tér felé, ahol majd Demszky tart beszédet. Itt már normális öltözetű családok, fiatalok keverednek fekete bomberdzsekis és rossz öltözetű alvilági figurákkal. Egyre rosszabb érzéssel közeledünk a tér felé, elkezd szemerkélni az eső, az ég sötét. Növekszik a tömeg, csak kordonon keresztül lehetne bejutni. Meg sem kíséreljük.
Rossz az a rendszer, amelyben agynélküli randalírozók törhetnek, zúzhatnak, s rendőrségre van szükség ahhoz, hogy elhallgattassák a kormányt ellenző hangokat. A hatalom nem tudja, érzi, hogy ezt csak ideig-óráig lehet. Mert a tiltakozók viselkedésükkel devalválják elégedetlenségünket. De előbb-utóbb távozniuk kell, hogy átadják helyüket egy új hatalomnak. 
Holnap március 15. De már régen nem tudunk örülni ennek az ünnepnek. Általános iskolában, gimnáziumban izgatottan készülődtünk erre a napra, faliújságot készítettünk, verseket tanultunk, ünnepségre, előadásra készültünk. Mindent tudtunk az 1848-as eseményekről, szinte élő emlék volt számunkra az a több mint egy évszázaddal azelőtti nap. Elmúlt a gyerekkor, jöttek az egyetemi évek. S az ifjúsági napok. Már érezni lehetett a nap erejét, programokra, koncertekre jártunk. Átalakult az ünnep, már nemcsak azt a dicső napot köszöntöttük, hanem a tavaszt, az ifjúságunkat. Azután az egyetemi évek végén jött a rendszerváltozás, amikor minden napot egy új forradalomnak éltünk meg. Orbán Viktor beszédét hallgattuk Nagy Imre temetésén, reményekkel teli vettünk részt az első országgyűlési választáson. S ezután mintha minden elromlott volna. Kezdtük nem magunkénak érezni ezt a napot. Kezdetben az aktuális hatalom sajátította ki magának, majd a Fidesz és Orbán Viktor. Más nem ünnepelhetett, csak ők és híveik. Kötelező volt a kokárda, amely nem a szabadságharcra emlékeztetett többé, hanem a hozzájuk való tartozásra. Aki nem viselte, az gyanús volt. Ez az időszak is elmúlt, de javulást nem hoztak a következő évek. Ez lett a kormány elleni tiltakozás napja. De nem a csendes, méltóságteljes felvonulásoké, hanem a csőcselék megjelenése és randalírozása az utcákon. 1848-ra már mindenki csak szólamokban emlékezett, miközben mindegyik tábor meggyalázta ezt a napot. Akik még emlékeznek arra, mit is jelent a magyarok számára ez az ünnep, azok ezen a napon elhagyják a várost vagy bezárkóznak otthonaikba és rettegnek, hogy ne gyújtsák fel az autójukat, ne verjék szét az utcát. De ez csak hiábavaló reménykedés. Már nem tisztelik ezt a napot, az utcán a rendőrökkel csatázó csőcseléknek már semmit nem jelent Petőfi, Vasvári, Táncsics. Az ő hősük Vona, Budaházy, Toroczkai, Morvai, a Jobbik, a Magyar Gárda. Hova jutottunk?!
Milyen program kellene ma Magyarországnak? Orbánon azt kérjük számon, hogy nincs neki, Bokroson azt, hogy neki van. Nemhogy odaállnánk amögé, akinek vannak elképzelései. Mert Bokrosról mondhatunk bármi rosszat, programját bírálhatjuk, de legalább van miről beszélnünk. Gyurcsány sokadik programja nevetséges, csak pótcselekvés. A Reformszövetség sem tudott szinte senkit maga mögé állítani. Bokrosban legalább volt annyi bátorság, hogy azt mondja, az ördöggel is szövetkezik, bízik magában és a programjában. Tegyük szívünkkre a kezünket, ha mi látunk magunk előtt egy célt és ahhoz ismerjük az eszközöket, akkor nem teszünk meg mindent, hogy azt el is érjük? Bokros is várt, hogy valaki csak felismeri rajta kívül is, hogy mit kell tenni. Na arra ugyan hiába! A pártok el vannak foglalva a saját kisstílű hatalmi játszmáikkal. Érdekli is őket a magyar nép, a gazdaság állapota. Nehogy már feltételezzük, hogy ezért kerültek oda! Hiszen megválasztottuk őket négy évre, kuss legyen nekünk! Valahogy Orbánnak sem nagyon akaródzik átvenni a kormánypálcát. Persze most kényelmetlen lenne, többet kellene dolgozni. Ő pedig csak azt szereti, ha beülhet a készbe, urizálhat, s a gazdasági adatokkal meg úgy játszadozik, hogy bizonygathassa, ő a legsikeresebb miniszterelnök.
A realitás az, hogy Orbán lesz a következő miniszterelnökünk. Meg kell adnunk neki az esélyt, mert nem tehetünk mást. Kár, hogy Gyurcsányhoz hasonlítgatjuk, tevékenységét magában kellene vizsgálnunk. Most jó fényben látjuk az 1998-2002 közötti kormányzását, de azért nem véletlenül vesztette el 2002-ben a választásokat. Persze az idő mindent megszépít. Most azt mondjuk, jobb lesz mint a jelenlegi miniszterelnök. Ez biztos. Csak ne járjunk majd úgy, hogy visszasírjuk Gyurcsányt. Tudom, hogy idealista vagyok, de én egy zseni vezért szeretnék, nem egy populistát. Ilyet most nem látunk. Ezért kell most azt remélnünk, hogy Orbán nem populista, demagóg, hatalomvágyó, hogy sokan tévedünk, hanem realista, okos, elhivatott, az ország jóléte mellett elkötelezett, és azért tenni is tudó vezető. Azt nem tagadhatjuk, hogy értelmes, jó taktikus. De eddig mintha minden cselekedetét az vezérelte volna, hogy kormányzása idején megtartsa, a 2002-es választások után pedig, hogy megragadja a hatalmat. Azonban tudjuk, hogy tőle is sok hazugságot hallottunk eddig. S abban versenyeztek Gyurcsánnyal, ki hazudik jobban. Ha erre építi politikáját, az átmenetileg hozhat neki sikert, de ez nem lehet a célja. Egy ország vezetője nem lehet kisstílű. S nem veheti magát körül alkalmatlan emberekkel. Én azt kívánom, hogy Orbán Viktor vegye át minél előbb az ország irányítását, vezessen ki bennünket a válságból és irányítsa a gazdaságot egy felfelé ívelő pályára. Mert nem tehetünk mást, a realitásokból kiindulva kell a legtöbbet kihozni a helyzetből.
Miért tűnik olyan kilátástalannak minden? A depresszió mint egy nagy fekete viharfelhő telepszik rá az országra. Reménykedünk, hogy valaki megmutatja a fényt az alagút végén, de a sötétség áthatolhatatlannak tűnik. Már nem jó ebben az országban. Szeretjük, az otthonunknak érezzük, mégis máshol szeretnénk élni. De miért mi menjünk el? Miért nem mennek el maguktól azok, akik egy egész nép rosszkedvét okozzák? Hogy olyanok jöhessenek, akik elhozzák nekünk a tavaszt. Akikben hinnénk, s akik méltóak lennének bizalmunkra. Nem akarunk hatalmat, luxust, mások feletti uralmat, privilégiumokat. Csak világosságban szeretnénk élni. Hogy valaki felrázzon bennünket ebből a bénultságból, célt mutasson nekünk, s érezzük, van miért dolgoznunk, van miért élnünk. De most minden olyan, mint a vihar előtti csend. Érezzük, hogy valami nagyon nagy baj közeleg. A legrosszabb a bizonytalanság. Egy egész életen át dolgozunk, s csak élhető jelenre és jövőre vágyunk. De ennek az érzésnek még a lehetőségét is elvették tőlünk. Nem tudhatjuk biztonságban megtakarításainkat, s öregkori megélhetésünket is veszély fenyegeti. Azt sulykolják belénk, hogy önmagunkról kell gondoskodnunk. De hiszen naívan azt hittük, eddig is ezt tettük! Bankbetét, ingatlan, nyugdíjbiztosítás. Ezeket eddig biztos alapoknak tudtuk. De kezdünk ráébredni, hogy ez csak egy illúzió volt. Jön egy vihar, egy rossz hatalom, s mindezt semmivé teszi. Csak a reménykedés marad nekünk, hogy jön egy új hatalom, egy új vezető, aki szakít a populizmussal és progresszív irányba mozdítja el az országot, aki konstruktív, képes felismerni, hogy mit kell tenni, ezt el tudja fogadtatni velünk, és meg is tudja valósítani. Aki büszkévé tesz bennünket a világ előtt, s nem kell szégyenkeznünk miatta. Egy új társadalmi rendszert segít kialakítani, amely az egyének képességeit a közösség érdekében kibontakoztatja, fejleszti, s nem elnyomja a kreativitást egy álhumánus ideológia nevében. 
Sok ember háborút vizionál országok, etnikumok, szegények és gazdagok, bevándorlók és őslakosok, bűnözők és társadalom között. És nagyon sok konfliktusforrást meg sem említettünk. Valóban nincs más jövőnk? Csak lerombolni mindent, hogy utána egy újat építhessünk? Sok szakértő jelentet meg elemzéseket, s a háború okának és végkimenetelének mindegyik mást jelöl meg. Miközben csak egy jövő lehetséges. Ha befolyásolni tudnánk az eseményeket, akkor mi is háborút szeretnénk vagy békét? Ha a békét az eddigi viszonyok konzerválása jelenti, akkor azt biztosan nem. De lehetséges-e átalakítani ezt a rendszert? Mert mindenhonnan azt halljuk, válságban a kapitalizmus, a Föld, a gazdaság, az értékek, az erkölcs, a politika. Mindenki toldozgat-foldozgat és mégsem javul semmi. Nem találtuk meg a megfelelő eszközöket vagy nem is lehetséges átalakítással a pozitív irányú változás? Ezeket az eszközöket nem mi találjuk ki és nem is mi alkalmazzuk. Az aktuális hatalom saját érdekeinek megfelelően gyárt elméleteket és ezeket erölteti ránk vagy egyszerűen nem csinál semmit. Az előbbi és az utóbbi sem jó. Radikalizálódik a népesség többsége, mert úgy érzi, ha akaratát nem tudja kifejezésre juttatni békés eszközökkel, akkor csak a háború segíthet azon, hogy olyan rendszer alakuljon ki, amelyben érvényesülhetnének az ő egyéni és közösségi érdekei is.
Bosszant, ami ma Magyarországon történik. Nem szeretem Gyurcsányt, Orbánt, mszp-t, szdsz-t, fideszt, mdf-et, jobbikot, lmp-t, cigányokat, Kunczét, Gusztost, bankokat, bkv-t, Demszkyt, kutyaürüléket, koldusokat, hontalanokat, szabálytalankodó autósokat, közműcégeket, parlamenti képviselőket, álliberálisokat, a hazugságot, a kétszínűséget, egymás kihasználását, a megalkuvást, a gyávaságot, az önzést, a Gárdát, a bürokráciát, a korrupciót, Kapolyit, Verest, Demjánt, a kötelező gépjárműbiztosítást, Draskovitsot, a lassú és elfogult igazságszolgáltatást, az elválást, a gyűlölködést, a kioktatást, a romos házakat, a koszos utcákat, a felbontott járdákat, a szétvert Erzsébet teret, a hatalmat, a nem működő egézségügyet, a nyugdíj, a munka bizonytalanságát.
Elalvás előtt mindig kavarognak bennem a gondolatok. Mintha egy film peregne le előttem. Ilyenkor mindenféle irreális dolog eszembe jut. Mi lenne, ha láthatatlan lennék, ha szállni tudnék, vagy ha vissza tudnék menni az időben?Tényleg, mit csinálnék, ha lenne egy időgépem? Használnám is? Hát persze! Ki tudna ellenállni a gondolatnak, hogy megváltoztasson dolgokat a múltban, vagy lássa, milyen a jövő?