Merülök. 5 m, 10 m, 15 m. Egyre gyorsulok, fújok egy kis levegőt a mellényembe. Felettem a haragos hullámok, alattam a sötétkék mélység. 20m, 25 m. Lassul a süllyedésem. 35 m-en megállok. Lebegek. Csend van, körülölel a kék víz. Felettem egy cápa köröz, a távolban barracuda raj. Félnem kellene, mégis csak békességet érzek. Mert tudom, hogy megtaláltam az egyensúlyt. Nincs rohanás, küzdés, hajtás. Csak csend és nyugalom. Szürreálisnak tűnik minden, mégis valóságosnak. Ez vagyok én. A lebegés. Az egyensúly. A valódi Én. Jó lenne örökre így maradni. Nem visszatérni az anyagi világba. Ahol kapálózni, harcolni kell, hogy a felszínen maradhassak. Ahol nem találom az egyensúlyt. Ahol már régen elveszítettem a valódi énem.
Lebegés
2009.05.12. 11:31 :: nanena
1 komment · 1 trackback
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://nanena.blog.hu/api/trackback/id/tr751116804
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: architector 2019.01.15. 00:06:55
A Corvinnál kigyulladt a metró.... Özönlenek az aláírók... - Reflektor
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
huhaha 2009.05.13. 08:23:42
Azt hiszem, sokan vagyunk így, hogy napról napra egyre több mindent veszítünk el...
