Alapvető tulajdonságunk a szeretet. Szeretjük a családunkat, szerelmünket, gyermekeinket, a kék eget, a tengert, a virágokat, városunkat, országunkat, a Földet. S alapjában szeretjük embertársainkat. Ez nem is olyan nehéz akkor, ha normális emberek vesznek körül bennünket. Sajnos ez nem általános. Főleg nem egy olyan városban, mint Budapest. Ahol bárhová megyek, egyre kevésbé toleráns, egyre kevésbé intelligens ember vesz körül. Őket is szeretnem kellene, ez mégis egyre nehezebb. Próbálok bezárkózni előlük, de szemem nem csukhatom be, fülem nem takarhatom el. Látom a hajléktalanokat, amint elfoglalják a padokat, kevés kivételtől eltekintve koszosak, büdösek, részegek, tolakodóak. Látom az agresszív autósokat, akik 200-zal szlalomoznak az autópályán, dudálnak, ha nem megyek át a sárgán, behajtanak a szépen rendbehozott Zrínyi utcába, tönkretéve a díszburkolatot. Szeretnem kellene azt a taxist és biciklis futárt, akik az utca közepén orditoznak egymásra. Szeretnem kellene azt a nyugdíjast is, aki a Dagály úszómedencéjében a sáv közepén álldogál, s amikor zokon veszem, neki áll feljebb, hogy neki ugyanolyan joga van ott lenni, mint nekem. És szeretnem kellene azt a 150 centis, 13 éves fiút, aki az iskola kapuján kilépve cigarettára gyújt, eldobja a dobozt, s lóvét követel tőlem. Szeretnem kellene őket, mégsem tudom. Egyre rosszabb a kedvem, egyre kevésbé van kedvem kimenni az utcára.
És mégis, mélyen belül határtalan bennem a szeretet. Szeretem a párom, a lányom, a kék eget, a tengert, az úszást. Csodálatos a világ, hogy a rossz dolgok elől el lehet menekülni, kizárni az életünkből. Még ha ez sokszor csak átmenetileg is sikerül.