nanena

Cél, cél, cél! Mindig kell találnunk valami megvalósítandót, amiért érdemes dolgoznunk, élni. Fiatal korban ez egyszerű. Megtalálni a szerelmet. Házasság, gyerek, család, karrier. A szerelmet megtaláltuk a házassággal együtt, majd elveszítettük, s újra megtaláltuk. Ugyanez a történet a családdal is. A karriert megvalósítottuk vagy már nem is érdekel bennünket annyira. S ezek után itt állunk újra a kérdéssel, mit is kezdjünk az életünkkel. Nem találunk semmi olyan célt, amiért érdemes lenne élni. Pedig erre szükségünk van, mert csak így érezzük igazán azt, hogy élünk, különben csak létezünk. De mit találjunk ki? Jön majd csak úgy magától, vagy nekünk kell megkeresni? Egyéni jóllétemet szolgálja vagy a közösségét? Hiszen egy ilyen cél lehetne az emberiség szolgálata is. Szerintem nem ilyen elvont dolgot kell találni. Elsősorban és elsődlegesen magunkon kell segíteni. De már nem elégít ki se vagyon, se hírnév. Eddig sem tartottuk fontosnak, ezután is tudunk élni nélküle. Gyerekünkben azt hittük, megtaláltuk életünk értelmét, azután esetleg kiderülhet, hogy ez csak illúzió volt. Házassággal együtt elvesztettük őt is, a szeretetét is. S ez sodorja kétségbeesésbe az embert. Ha szeretetet adunk, azt hisszük szeretetet kapunk vissza. Azonban legtöbbször mégsem így alakul.  De mégis megpróbáljuk újra, azt remélve, hogy ezúttal nem csalódás lesz a vége. Mert élnünk kell. A céltalanság és a szeretetnélküliség az élet vége. És mi nem akarjuk, hogy vége legyen. A cél elérése valamilyen hiánynak a kitöltése. Ha úgy érezzük, valamit nem értünk el az életben, nem valósítottunk meg, akkor sosem késő, hogy megtegyük.