Holnap március 15. De már régen nem tudunk örülni ennek az ünnepnek. Általános iskolában, gimnáziumban izgatottan készülődtünk erre a napra, faliújságot készítettünk, verseket tanultunk, ünnepségre, előadásra készültünk. Mindent tudtunk az 1848-as eseményekről, szinte élő emlék volt számunkra az a több mint egy évszázaddal azelőtti nap. Elmúlt a gyerekkor, jöttek az egyetemi évek. S az ifjúsági napok. Már érezni lehetett a nap erejét, programokra, koncertekre jártunk. Átalakult az ünnep, már nemcsak azt a dicső napot köszöntöttük, hanem a tavaszt, az ifjúságunkat. Azután az egyetemi évek végén jött a rendszerváltozás, amikor minden napot egy új forradalomnak éltünk meg. Orbán Viktor beszédét hallgattuk Nagy Imre temetésén, reményekkel teli vettünk részt az első országgyűlési választáson. S ezután mintha minden elromlott volna. Kezdtük nem magunkénak érezni ezt a napot. Kezdetben az aktuális hatalom sajátította ki magának, majd a Fidesz és Orbán Viktor. Más nem ünnepelhetett, csak ők és híveik. Kötelező volt a kokárda, amely nem a szabadságharcra emlékeztetett többé, hanem a hozzájuk való tartozásra. Aki nem viselte, az gyanús volt. Ez az időszak is elmúlt, de javulást nem hoztak a következő évek. Ez lett a kormány elleni tiltakozás napja. De nem a csendes, méltóságteljes felvonulásoké, hanem a csőcselék megjelenése és randalírozása az utcákon. 1848-ra már mindenki csak szólamokban emlékezett, miközben mindegyik tábor meggyalázta ezt a napot. Akik még emlékeznek arra, mit is jelent a magyarok számára ez az ünnep, azok ezen a napon elhagyják a várost vagy bezárkóznak otthonaikba és rettegnek, hogy ne gyújtsák fel az autójukat, ne verjék szét az utcát. De ez csak hiábavaló reménykedés. Már nem tisztelik ezt a napot, az utcán a rendőrökkel csatázó csőcseléknek már semmit nem jelent Petőfi, Vasvári, Táncsics. Az ő hősük Vona, Budaházy, Toroczkai, Morvai, a Jobbik, a Magyar Gárda. Hova jutottunk?!