Március 15. ünnep. Reggel csendes a város. A Roosevelt téren gyerekes családok figyelik a lovas huszárokat, német turisták csákóval a fejükön fényképeszkednek. Az V. kerületi ünnepségre sietünk. Minden nyugodt, méltóságteljes ünnepség zajlik. Rogán Antal polgármester mond beszédet, csak pár méter választja el a hallgatóságtól. Az 1848-as eseményekről emlékezik meg, nem lázít, nem emeli fel a hangját. A hallgatóság is csendben hallgatja szavait, Steiner Pál és Kerényi Imre is soraikban, igaz utóbbi teljesen elkülönül a tömegtől. A beszéd után Rogán az ünneplők közé vegyül, nincs félelem, nincs rettegés és nincs harag, nincs düh, nincs kordon. Ő is egy ember a tömegben.
Elindulunk a Nemzeti Múzeum felé, már furcsa figurák jönnek velünk szemben kezükben Árpád sávos lobogóval. Bekanyarodunk az Astoriánál, sodródunk a tömeggel a Március 15. tér felé, ahol majd Demszky tart beszédet. Itt már normális öltözetű családok, fiatalok keverednek fekete bomberdzsekis és rossz öltözetű alvilági figurákkal. Egyre rosszabb érzéssel közeledünk a tér felé, elkezd szemerkélni az eső, az ég sötét. Növekszik a tömeg, csak kordonon keresztül lehetne bejutni. Meg sem kíséreljük.
Úgy döntünk, inkább hazafelé vesszük az irányt. Érezzük, ami délután és este történik, az már nem a mi ünnepünk. Egyre jobban átveszik majd az uralmat a randalírozók, de a rendőrségi felvonulás olyan nagy mértékű, hogy ha összeütközés lesz köztük, a csőcseléket simán elsodorják. Ennek örülnünk kellene, mégis rossz érzésünk van.
Rossz az a rendszer, amelyben agynélküli randalírozók törhetnek, zúzhatnak, s rendőrségre van szükség ahhoz, hogy elhallgattassák a kormányt ellenző hangokat. A hatalom nem tudja, érzi, hogy ezt csak ideig-óráig lehet. Mert a tiltakozók viselkedésükkel devalválják elégedetlenségünket. De előbb-utóbb távozniuk kell, hogy átadják helyüket egy új hatalomnak.
