Alapvetően materialista szemléletű vagyok. Az utóbbi években azonban egyre többet gondolkozok életről, halálról, szerelemről, boldogságról, szeretetről. Amíg fiatal az ember, addig elfogadja, hogy ezek a fogalmak léteznek. Tudja, hogy megéli őket. Az értelmükről azonban csak akkor kezd el gondolkozni, mikor úgy érzi, az ideje már korlátozott ezen érzelmek teljes intenzitású megélésére. Sosem voltam templombajáró ember. Vagyis ez nem teljes mértékben igaz, mert városnéző kirándulásaim alkalmával mindig megcsodáltam ezen építészeti remekműveket.
Közel lakom a Szent István Bazilikához. Mikor megpillantom a Zrínyi utcában sétálva, mindig arra gondolok, milyen szerencsés vagyok, hogy nap mint nap ebben a látványban lehet részem. Többször meglátogattam egy-egy koncert alkalmával és minden egyes esetben megdöbbentett a monumentalitás, a gazdagság, a csodálatos akusztika. Az utóbbi egy-két évben elmentünk a karácsonyi vagy az újévi misére is. A misék szakrális jellege érdekes volt, azonban nekem a hangnemük mindig egy kicsit idegen volt. S ezért őszintén, mindig vártam már a végét, amikor hazamehetek. A Bibliából általában azokat a szövegrészeket idézték, ami alapján azt akarják elhitetni velem, hogy én egy bűnös vagyok, meg kell alázkodnom a dicső isteni akarat (vagy az egyház?) előtt. Mindig azt sorolták, hogy többet kellene járnunk misére, több adományt kellene adnunk, a gyermekeket templomban kell megkeresztelnünk, csak az az igazi házasság, amely templomban köttetett. E hangulat miatt az utóbbi időben lassan már csak az orgona hangja miatt látogatom a bazilikát.
Szóval nem voltak túl jók a tapasztalataim eddig az egyház által közvetített igével kapcsolatban. Ez a tegnapi nappal megváltozott. Párom és én meglátogattuk a Deák téri Evangélikus templomot, a Házasság Hete programsorozat keretében. Ahogy becsuktuk magunk mögött a nagy kaput, fölcsendült az orgona csodálatos hangja, s szívünkben a sötétség fénnyé változott. Leültünk a padra és éreztük, hogy nem egy komor, büntető isteni hatalom előtt vagyunk. A lelkipásztor meleg szavakkal fogadott bennünket, megerősíthettük előtte házaspári eskünket és áldásban részesültünk. S eközben olyan gondolatok hangzottak el, amelyek egy része még mindig itt cseng a fülemben.
Miért is kötjük össze kapcsolatainkat házassággal? Sokan azt felelik erre, mert még nem találtak ki ennél jobbat. De az általános válasz, hogy boldog legyek. Pedig nem ez az ok. Hiszen lehetünk-e úgy boldogok, hogy körülöttünk mindenki boldogtalan? Házasságot azért kötünk, hogy boldoggá tegyük társunkat. S az ő boldogsága révén mi is boldogok leszünk.
Jó volt ezt hallani, mert olyan helyről kaptam megerősítést, ahonnan nem vártam.
"Tedd erőssé a kezüket, amellyel egymás kezét fogják,
tedd gyöngéddé a szívüket, amelyben egymást hordozzák,
tedd egyenessé a gondolataikat és tetteiket, amelyekkel egymást gyarapítják."
