Állandó beszédtéma a forint árfolyama. Hiszen az emberek többségének forintban  vannak a megtakarításai, forintban kapja a fizetését. S ez látszólag egyre kevesebbet ér. Miközben a hitelünk nagy része svájci frankban van. Vagyis ezzel a válsággal sehogyan sem járunk jól. Rögtön rohannánk beváltani a pénzünket euróra, elgondolkozunk azon, hogy vissza kellene fizetni a devizahitelt. De akkor sem tettük, amikor 280 Ft volt az euró és 170 Ft a svájci frank. Mert akkor is abban reménykedtünk, hogy fog ez a szint alakulni még számunkra kedvezően is. De ez naivitás volt. Persze meghallgattunk szakértőket, akik akkor még azt mondták, a magyar gazdaság biztos alapokon nyugszik, s valójában arra a pár milliárd IMF hitelre sincs szükségünk, azt csak azért vesszük fel, hogy legyen a spájzban egy kis tartalék. Azután egy napon arra ébredünk, az ipari termelés volumene hatalmas mértékben csökken, az euró már 315 forintot ér, államcsőd fenyeget, s egyesek azt a hírt keltik, hogy befagyaszthatják a betéteket. Mit csináljunk? Rohanjuk meg a bankot és vegyük ki a pénzünket? Jobb helye lesz a párna alatt? De hiszen ezzel mi idéznénk elő a forintromlást, s lassan csak papírfecnik lesznek a hajdan oly értékes bankjegyek! A bankban meg kamatozik. És állítólag az infláció is alacsony, vagyis forintunknak marad a vásárlóértéke. De hogyan lehet ez, amikor szinte minden áru külföldről jön, és így egyre drágábbnak kellene lennie. Lenyelik a veszteséget az importörök, az üzletek? Na ezt kötve hiszem. Pedig ezzel etetnek. Dehát mi már minden hülyeséget beveszünk. De most mégis, mit csináljunk? Hagyjuk a forintunkat a bankban kamatozni? Váltsuk át euróra? Vegyünk ingatlant? Költsük el, mert csak egyszer élünk? Hiszen előbb-utóbb úgyis Gyurcsányék, az adóhivatal, a közműcégek, a bankok zsebébe kerül. Mi meg, naívak azt hisszük, legalább egy keveset meg tudunk menteni előlük.