nanena

Miért tűnik olyan kilátástalannak minden? A depresszió mint egy nagy fekete viharfelhő telepszik rá az országra. Reménykedünk, hogy valaki megmutatja a fényt az alagút végén, de a sötétség áthatolhatatlannak tűnik. Már nem jó ebben az országban. Szeretjük, az otthonunknak érezzük, mégis máshol szeretnénk élni. De miért mi menjünk el? Miért nem mennek el maguktól azok, akik egy egész nép rosszkedvét okozzák? Hogy olyanok jöhessenek, akik elhozzák nekünk a tavaszt. Akikben hinnénk, s akik méltóak lennének bizalmunkra. Nem akarunk hatalmat, luxust, mások feletti uralmat, privilégiumokat. Csak világosságban szeretnénk élni. Hogy valaki felrázzon bennünket ebből a bénultságból, célt mutasson nekünk, s érezzük, van miért dolgoznunk, van miért élnünk. De most minden olyan, mint a vihar előtti csend. Érezzük, hogy valami nagyon nagy baj közeleg. A legrosszabb a bizonytalanság. Egy egész életen át dolgozunk, s csak élhető jelenre és jövőre vágyunk. De ennek az érzésnek még a lehetőségét is elvették tőlünk. Nem tudhatjuk biztonságban megtakarításainkat, s öregkori megélhetésünket is veszély fenyegeti. Azt sulykolják belénk, hogy önmagunkról kell gondoskodnunk. De hiszen naívan azt hittük, eddig is ezt tettük! Bankbetét, ingatlan, nyugdíjbiztosítás. Ezeket eddig biztos alapoknak tudtuk. De kezdünk ráébredni, hogy ez csak egy illúzió volt. Jön egy vihar, egy rossz hatalom, s mindezt semmivé teszi. Csak a reménykedés marad nekünk, hogy jön egy új hatalom, egy új vezető, aki szakít a populizmussal és progresszív irányba mozdítja el az országot, aki konstruktív, képes felismerni, hogy mit kell tenni, ezt el tudja fogadtatni velünk, és meg is tudja valósítani. Aki büszkévé tesz bennünket a világ előtt, s nem kell szégyenkeznünk miatta. Egy új társadalmi rendszert segít kialakítani, amely az egyének képességeit a közösség érdekében kibontakoztatja, fejleszti, s nem elnyomja a kreativitást egy álhumánus ideológia nevében.