Hány olyan elvált apa van Magyarországon, akinek minden második hétvége a boldogságot és a boldogtalanságot is jelenti? Már szerdán összeszorul a gyomrunk, olyan izgalommal készülünk a találkozásra, mint az első randira. Félünk a találkozástól, mégis várjuk azt. Félünk, hogy ugyanazt a gyereket látjuk-e viszont, szeret-e még, mondott-e neki valamit rólunk az anyja, s ez milyen hatással van rá. Minden találkozáskor egy másik gyereket látunk és fájlaljuk, hogy nem vehetünk részt a mindennapjaiban, nem lehetünk mellette, nem nyújthatunk neki támogatást.

És ezen a hétvégén akarunk mindent bepótolni. Programokat szervezünk, játszunk, tanulunk, játékokat veszünk. De a gyereknek ilyenkor semmi sem elég. Ő is még többet akar az apjából, az élményekből. Miközben az apa minden pillanatban azon gyötri magát, hogy megtesz-e mindent gyermeke szeretetéért. Mert szüksége van a szeretetére, mert imádja őt, mert nem tud nélküle élni.

És ahogy közeledik az elválás, mind a ketten egyre csendesebbek lesznek, egyre többet fordulnak magukba, mindent elönt a bánat. Az utolsó órákban a gyermek már ránk sem néz, csak a nagy szomorúság látszik a szemeiben. Miközben bennünket rág belül a gondolat, valóban megtettem-e mindent, hogy jól érezze magát, átadtam-e neki szívem minden szeretetét.

Azután búcsúzásnál a gyermek már ránk sem néz. Odafut az anyjához, számára már nem is létezünk. Nem értjük az egészet. Hiszen én vagyok az apja, mégis minden olyan idegen már. Lehajtjuk a fejünket és szinte megszégyenülten távozunk. 

A következő napokban visszajátszuk az együtt töltött pillanatokat és úgy érezzük, az elszakítottság érzése egyszerűen kibírhatatlan. Hogy bármilyen végleges jobb mint ezek a gyötrődések, a boldogtalanság. 

Majd jön a következő hétvége és minden kezdődik elölről.